Többedik látogatásunk az étteremben, a közelben lakunk. Tavaly alighanem a mi maximális pontszámunk is hozzájárult ahhoz, hogy a Dining Week legjobb étterme legyenek.
A magas elvárások hátránya, hogy túl könnyű csalódni.
A mi esténken valahogy semmi nem jött össze. Eleve a zárt teraszon kaptunk helyet, és itt meglehetősen hűvös volt az idő. Volt ugyan mögöttünk egy hősugárzó, de reménytelen küzdelmet folytatott a nagy légtérrel és a csípős márciusi estével.
Szintén a komfortérzésünket csökkentette, hogy végig slágerzene szólt, és nem is éppen halkan duruzsolva. Flashdance, Bad Boys Blue, és a nyolcvanas-kilencvenes évek mainstream popzenei előadói. Ez valami playlist lehetett, nem a Retró rádió, mert legalább reklámokat nem kellett hallgatnunk. Egyébként a személyzet is érezhette, hogy túl hangos a zene, mert egy ponton hallhatóan visszavették a hangerőt. De nem eléggé. Egyáltalán nem étterembe való, igénytelen popzene, teljesen érthetetlen hogyan kerülhetett a hangszórókra egy Michelin csillagos étteremben.
A felszolgálás problémája az volt, hogy nem volt saját pincérünk, összesen négy felszolgáló tette tiszteletét az asztalunknál a vacsora folyamán. Meglepő volt, hogy volt köztük olyan, aki nem beszélt magyarul. Ismerjük a hazai vendéglátás problémáit, de hogy egy ilyen színvonalú étterem távolról érkező gyakornokokkal dolgozzon, az még szokatlan.
Ezen a ponton viszont emlékezzünk meg a tányérokról, evőeszközökről és főleg a boros poharakról, amik viszont igényesek és igencsak minőségiek voltak minden fogáshoz. Díjaztuk, hogy a steak-hez rendes steak kés járt.
Az ételek sajnos nem voltak a csúcson tegnap. Az előétel - felvágottak, marha tartár - tálalása furcsa volt a néhány kis darab kenyérrel. Az összességében remek felvágottak közé került azért egy olyan is, ami akár a szomszédos Sparból is érkezhetett volna.
A főétel - a híres steak - nem volt tökéletes mediumra sütve és meglepően sok zsíros részt tartalmazott. Egy-egy falat jól megsütött, szájban olvadó szalonnásabb rész a színhús széléről még emelni is tudja a steak-élményt, de ez ahhoz sajnos arányaiban bőven sok volt, ott is hagytuk a tányéron - reméljük, a konyha megkapta és értette a finom célzást. (Feleségem kiegészítése: "Sőt, a húsnál a szalvétába kellett kiköpni a falat nagy részét, mint anno általánosban a menzán.")
Meglepődtünk azon, hogy egy alapvetően húscentrikus étteremben nem volt az asztalon fogpiszkáló, azt külön kellett kérnünk.
Bajunk volt a megrendelt borválogatással is. A három borból a vörös és a desszertbor telitalálat volt, de a kezdő fehér a viszonylag hangsúlyos savaival nem illett mondjuk a marha tartárhoz. És mind a három borból pici adagot kaptunk: nem tudjuk, mennyinek kellett volna lennie, normális esetben talán 1 - 1.5 decinek, de ami nekünk jutott, az talán a fele lehetett.
A fizetés során rosszul esett, hogy bár az étterem magas, 15 százalékos szervizdíjjal dolgozik (amit lelkesen fel is számoltak az italokhoz és a kiegészítőnek rendelt fogásokhoz), a kártyás terminál eleve 10% "borravalóról" indult. Lehetett volna 0 százalékot is csinálni, de csak körülményesen, az "egyéb összeg" opcióval.
Én már az automatikus szervizdíj ellen is lázadozni szoktam, de ez a verzió, a kimaxolt szervizdíj + a terminállal erősen szorgalmazott további borravaló akár már etikai kérdéseket is felvet.
Szekeres István
- 2026. március 25., szerda 20:14